Aki jól bírta a gyaloglást, az leszállva a Bécsi úti villamosról meg sem állt a Táborhegy tetejéig, hogy ott fújja ki magát és szellőztesse át a tüdejét. Ezek itt tértek be a Rosner kocsmába, az Erdőalja út 15 sz. alá. Rosnerék családja nem sorolható a „régi” óbudai családok közé, jelenlétük mégis meghatározó az akkor még erősen lakatlan, csak kirándulóhelyként számontartott óbudai hegyvidéken. A család eredetileg budajenői német család volt. Az édesapa, Rosner András innen költözött Budára és nyitotta meg vendéglőjét az akkori Horváth utcában (ma Fazekas utca). Andrásnak négy gyermeke volt, három fiú és egy lány. A két idősebb fiú közös vállalkozásban kívánta megalapozni felnőtt életét. Felmérve a lehetőségeket a Táborhegyen telepedtek le, és Rosner János itt nyitotta meg kocsmáját, míg öccse, Antal szatócsboltot nyitott.
Ez a kocsma is főleg nyáron volt látogatott, amikor csapatostul tértek be a városi kirándulók egy kis felüdülésre, hűsítőre. A kirándulók az árnyas fák alá rakott asztalok köré telepedtek. A telek teraszosan volt kiképezve, egy-egy terasz közepén falazott kőlábakra helyezett falapok voltak az asztalok, amelyeket ősszel levettek, és az időjárás viszontagságaitól fedett raktárban tároltak. Tavasszal azután frissen festve kerültek vissza a helyükre. Köréjük kerültek a székek, padok, amelyek nagy része tulipános, faragott fapad volt. Sajnos mára már mutatóba sem maradt belőlük. Ebben a szép, árnyas kertben 100-150 vendég fért el. A kocsmában általában csak hideg ennivalót szolgáltak fel, meleg ételt csak akkor főztek, ha ezt külön megrendelték. Rokoni kapcsolatok révén időnként a Ganz gyárból jött fel egy társaság, akik részére pacalpörkölt vacsorát készítettek. Ilyenkor nagy ulticsatákat is vívtak. Volt a hegyen egy mezőőr-vadász társaság, akik maguk hozták a vadhúst, nyulat, fácánt, ami akkoriban még bőven tanyázott a budai hegyekben, és a kocsmárosné főzte meg nekik.
(Részlet a szerző "Kockás abrosz, jó kadarka" c. könyvéből)
Gálosfai Jenőné
Az óbudai hegyvidék szelíd lejtőin elnyúló szőlőföldek bő termése az 1700-as években a Zichyek vagyonát gyarapította. Az uradalom gyűjtötte be a szőlőt és dolgozta fel egységes minőségű borrá, amelyet azután a honi és a külföldi, főleg a bécsi piacon értékesítettek. Az 1848-as forradalom után, a jobbágyfelszabadítást követően, a termelőknek már nem kellett beszolgáltatniuk a termést, a szőlőművesek szabadon értékesíthették boraikat.
1850-től kezdődően sorra nyitották kocsmáikat az óbudai gazdák, és rövidesen divatos szórakoztatóhelyei lettek Pest-Buda polgárainak.
A Táborhegy, Testvérhegy és Csúcshegy vonzotta a kirándulókat a 20. században, a jó levegő, a kellemes környezet és nem utolsó sorban a jó megközelítés lehetősége miatt. A Bécsi út - Vörösvári út sarkáig villamossal lehetett eljutni, onnan pedig gyalogosan "irány a hegy". Aki viszonylag hamar elfáradt a kaptatón, az a Schuszter vendéglőbe térhetett be. A régi írások szerint ez a Táborhegy 2423 hrsz. alatt volt található. Mai címén ez a Toronya utca 8/a és 8/b.
A vendéglőt 1926-ban nyitotta meg Schuszter Ferenc és neje, Streck Anna. A telek eredeti tulajdonosai Schuszter Ferenc szülei voltak, akiknek a földjén számos gyümölcsfa ontotta bő termését és nem hiányzott egy darabka szőlőkert sem. A család ebből élt, a gyümölcsöt és a szőlőt gyalog vitték le a hajóállomásig, onnan hajóval szállították a Vámház körúti piacra, de volt, hogy egészen a piacig gyalogoltak be az áruval.
Fiuk jó üzleti érzékkel rájött, hogy a szőlőtermést bor formájában helyben is tudja hasznosítani, így vendéglőt nyitott. Ezt a vendéglőt főleg nyáron látogatta a közönség, szívesen üldögéltek az árnyat adó fák alá telepített asztaloknál. A kert hatalmas volt, hűs szellő üdítette fel a gyaloglástól fölhevült látogatókat. Aki akart az kuglizott, vagy kártyázott, a gyerekek hangos zsivajjal rohangáltak, labdáztak az asztalok között
Télen elcsendesedett a vidék, csak néhány megszállott kiránduló kereste fel a hegyet és a Schuszter tanyát. Szerencsére, mert az épületben a fogadóhelyiség bizony apróka volt...
A ház terméskő alapokon nyugvó vályogház volt, benne az ún. söntéssel. A toldalék épületben volt a konyha, ormán nyílt két szoba. A mellékhelyiségek hátul, a kertben voltak.
A hagyomány szerint nem sok haszon volt a kocsmán, mert ha Schuszter bácsinak jó kedve kerekedett, akkor így kiáltott: "ma mindenki az én vendégem"! így azután a haszon a szomjas torkokon csúszott le.
A vendéglő az 1930-1932-es években zárt be.
A hely érdekessége volt a telken álló Mária szobor, amelyik egy boltozatos, sziklabarlangot szimbolizáló mélyedésben állt. A nagyméretű Schuszter gyümölcsöst az 1970-es években felparcellázták, az egyes parcellákat eladták. Az új tulajdonos, akinek a részén ez a szobor állt, elbontatta a kis barlangot. Egy ideig még sok arrajáró reklamálta, de sorsa mára már ismeretlen. A szobor nyomtalanul eltűnt.
(Részlet a szerző "Kockás abrosz, jó kadarka" c. könyvéből)
Gálosfai Jenőné
Az egykori Testvérhegyi Csárda nem a manapság Testvérhegynek ismert területen állt, hanem a Hármashatár-hegyet és a Táborhegyet elválasztó Farkastorki árok (mai nevén Hedvig utca) és egy névtelen földút (mai nevén Erdőalja út) kereszteződésében. A régi kataszteri térképek ezt a területet is Testvérhegynek nevezték. A házat a közelben lakó Gál Ferenc, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tisztviselője építtette a harmincas évek elején, feltehetően 1933-ban. Két évvel később építési engedélyt kapott a bővítésre, ez azonban nem valósult meg.
Tőle bérelték a házat Csukovicsék, akik nagy reménnyel fogtak bele egy – akkori szemmel modernnek tekinthető – vendéglő üzemeltetésébe, amellyel a gyér helyi lakosságon kívül a közeli turista utakon sétáló kirándulók fogyasztására is számítottak. A földszinten konyhát, söntést és éttermet rendeztek be, az emeleten pedig két vendégszobát nyitottak, némi panzió jelleget adva a háznak. A kertben növekedő hársfák alatt kialakított kerthelyiségből rózsalugas vezetett a filagóriához, ahonnan pompás kilátás nyílt a környékre. A helyben való fogyasztás mellett „utcán át” való italkimérés is volt, de a várt gazdasági eredmény elmaradt. Az okokat ma már csak találgatni lehet:
talán nem volt eléggé meghitt a környezet, vagy túl nagy konkurenciát jelentett a két már „bejáratott” kiskocsma a közelben, esetleg a vendégkört fújta el a közelgő háború előszele? Ki tudja?