Kívülről csak egy átlagos lakásnak tűnik, de mögötte egy másik világ, egy titkos szoba rejtőzik. Varga Patricia Minerva festőművésznő műterme olyan, mintha a narniai ruhásszekrény labirintusán keresztül egy varázsvilágba jutnánk el.
A műterem egy igazi alkotóhely, ami pillanatok alatt elemi erővel rántja át a gyanútlan látogatót Minerva különc, titkos világába a festményein keresztül.
Sárgák, kékek, zöldek, vándorok, utazók, kőoszlopok, mítoszok, mesék és a fény…..
Hogyan születik a kép? - kérdezném, de nem kell, mert Mireva magától mesél, sztorizik:
Én nem tudom. Mivel spontán festek, terv nélkül, néha magam csodálkozom legjobban, hogyan alakult képeim tere, szereplői, elemei. Így tényleg mondhatnám: magától.
Az életemben is sok minden magától alakult, terv nélkül. Kezdetben a Képzőművészeti Főiskola alkalmazott grafika szakán tanultam. Azonban én állandóan szénnel rajzoltam, gyakoroltam és ahogy egyszer csak néztem a képeimet megláttam hirtelen, hogy én festő vagyok. Rögtön be is rohantam Gerzson Pál mesterhez, a festészeti tanszék vezetőjéhez, hogy én szakot szeretnék váltani. -Nos, hozott magával valamit? - Én mutattam a rajzaimat a mester nézte-nézte és azt kérdezte: - Kinél szeretne tanulni?- Hát a mesternél, mondtam bátran, ha már így rákérdezett. - Akkor én átveszem……-
Így indultam el a festőművész utamon. Diplomázni már Nagy Gábornál diplomáztam, nála voltam mesterképzős is, és azóta is jó barátságban vagyunk.
Festményeimen a „tájakat” a szereplőik, a vonuló, vagy várakozó titokzatos alakok festik - ők fogják ecsetemet.
Festek a tájban állva, az ott lévő tájat és festek a műteremben is, ez utóbbi festményeimet Ágh István költő nevezte el egyszer ”benső tájaknak”.
Festés közben azt érzem, ahogyan kitágul az idő. A festők az örökkévalóságnak festenek, de én úgy gondolom, hogy homokmandala is éppoly értékes, az által, hogy valaki elkészítette és már bekerült az emberiség közös tudatába.
Ha én elkészítek egy festményt úgy érzem nekem már nincs vele több dolgom, megtettem, amit meg kellett tennem.
Gyakran adom a festményeimnek egy verssor címét, mert amiről például József Attila írt, azt nekem képtelenség lenne szavakban megfogalmaznom, de a festészetbe tehetem, és érzem, hogy tennem is kell.
"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem"
(József Attila: A Dunánál – II. részlet)
November 9-én, 17:00 órára Varga Patricai Minerva festőművész kiállításának megnyitójára szeretettel invitálunk minden kedves, kalandra vágyót, aki nem fél átkelni a ruhásszekrényen.