Pizza, avagy egy szelet történelem
Ha azt mondjuk pizza, az első, amire asszociálunk, valószínűleg Nápoly és a végtelen mozzarella-tengerben úszó Margherita. De valójában Olaszország minden szeglete hozzátett valamit ehhez a mennyei ételhez. Képzeljük el egy hatalmas pizzabüfét, ahol a különböző régiók versengenek a tökéletes szeletért.
A pizza ősei valójában lapos kenyerek voltak, amiket már az ókori rómaiak és görögök is nagy szeretettel falatoztak. Akkoriban persze még nem volt se mozzarella, se paradicsomszósz, de már ekkor is rájöttek, hogy a forró kövön sült tészta mindennél finomabb.
A pizza egyik legfontosabb alapanyaga, a paradicsom csak a 16. században került Európába. Szicila az olasz csizma „lábujja” volt az egyik első hely, ahol a paradicsom igazán meghonosodott. Az ott élő szakácsok hamar rájöttek, hogy a savanykás piros gyümölcs (amit egyesek eleinte mérgezőnek hittek) tökéletesen passzol a kenyérhez és az olívaolajhoz. Innen már csak egy ugrás volt a vastag tésztás „sfincione”, ami hagymával, szardellával és jó sok paradicsomszósszal készült. Ha most felhúztad a szemöldököd a szardellára, gondolj arra, hogy a hawaii pizzát is sokan szeretik, hiába az emberi ízlés kifürkészhetetlen.
A nagy pizza-forradalom Nápolyban történt. Itt született meg a híres Pizza Napoletana, a vékony, fatüzelésű kemencében sült klasszikus pizza. A legenda szerint 1889-ben Raffaele Esposito pizzamester a királyné tiszteletére alkotta meg a Margheritát, amely a nemzeti színekben pompázik (paradicsom, mozzarella, bazsalikom).
Nápolyi pizzának három alapváltozat létezik: a Margherita, a fokhagymás, az oregánós Marinara és az extra-feltétes verzió – de ezt ne mond el a nápolyiaknak, mert szerintük ez már istenkáromlás.
Milánó a divatról híres, természetes hát, hogy van egy saját pizza márkája is a Pizza al tranció, ami kívül ropogós, belül puha, és gyakran téglalap alakú. Feltétek? Bármi, amit egy divatos gasztroblogger kitalál: szarvasgomba, mascarpone, és ki tudja, legközelebb talán egy Gucci-logóval sütik ki.
Róma sem maradhat ki a pizzafesztből! Itt két stílus hódít: a vékony és ropogós Pizza Romana, valamint a tepsiben sült, ollóval vágott Pizza al taglio. Ez utóbbi egyik legnépszerűbb verziója a krumplis pizza – mert miért ne turbóznánk fel a szénhidrátokat még több szénhidráttal?
Dél-Olaszországban egy egyszerű, de mennyei pizzát készítenek a hagymás-olívabogyós Pizza Pugliese. Ha nem félsz attól, hogy senki sem akar beszélgetni veled a hagymaszagod miatt, akkor ezt imádni fogod!
Legyen szó vékony nápolyi pizzáról vagy masszív szicíliai szeletekről, egy dolog biztos: a pizza örök.
Ha legközelebb beleharapsz egy szeletbe, jusson eszedbe, hogy ez az étel nemcsak egy gyors vacsora, hanem egy ízig-vérig történelmi kaland – amit hála az égnek, nem múzeumban kell nézni, hanem meg is lehet enni!
H.T.
Cikk megosztása:
További programok:
További hírek, programok
Pizza, avagy egy szelet történelem
Ha azt mondjuk pizza, az első, amire asszociálunk, valószínűleg Nápoly és a végtelen mozzarella-tengerben úszó Margherita. De valójában Olaszország minden szeglete hozzátett valamit ehhez a mennyei ételhez. Képzeljük el egy hatalmas pizzabüfét, ahol a különböző régiók versengenek a tökéletes szeletért.
A pizza ősei valójában lapos kenyerek voltak, amiket már az ókori rómaiak és görögök is nagy szeretettel falatoztak. Akkoriban persze még nem volt se mozzarella, se paradicsomszósz, de már ekkor is rájöttek, hogy a forró kövön sült tészta mindennél finomabb.
A pizza egyik legfontosabb alapanyaga, a paradicsom csak a 16. században került Európába. Szicila az olasz csizma „lábujja” volt az egyik első hely, ahol a paradicsom igazán meghonosodott. Az ott élő szakácsok hamar rájöttek, hogy a savanykás piros gyümölcs (amit egyesek eleinte mérgezőnek hittek) tökéletesen passzol a kenyérhez és az olívaolajhoz. Innen már csak egy ugrás volt a vastag tésztás „sfincione”, ami hagymával, szardellával és jó sok paradicsomszósszal készült. Ha most felhúztad a szemöldököd a szardellára, gondolj arra, hogy a hawaii pizzát is sokan szeretik, hiába az emberi ízlés kifürkészhetetlen.
A nagy pizza-forradalom Nápolyban történt. Itt született meg a híres Pizza Napoletana, a vékony, fatüzelésű kemencében sült klasszikus pizza. A legenda szerint 1889-ben Raffaele Esposito pizzamester a királyné tiszteletére alkotta meg a Margheritát, amely a nemzeti színekben pompázik (paradicsom, mozzarella, bazsalikom).
Nápolyi pizzának három alapváltozat létezik: a Margherita, a fokhagymás, az oregánós Marinara és az extra-feltétes verzió – de ezt ne mond el a nápolyiaknak, mert szerintük ez már istenkáromlás.
Milánó a divatról híres, természetes hát, hogy van egy saját pizza márkája is a Pizza al tranció, ami kívül ropogós, belül puha, és gyakran téglalap alakú. Feltétek? Bármi, amit egy divatos gasztroblogger kitalál: szarvasgomba, mascarpone, és ki tudja, legközelebb talán egy Gucci-logóval sütik ki.
Róma sem maradhat ki a pizzafesztből! Itt két stílus hódít: a vékony és ropogós Pizza Romana, valamint a tepsiben sült, ollóval vágott Pizza al taglio. Ez utóbbi egyik legnépszerűbb verziója a krumplis pizza – mert miért ne turbóznánk fel a szénhidrátokat még több szénhidráttal?
Dél-Olaszországban egy egyszerű, de mennyei pizzát készítenek a hagymás-olívabogyós Pizza Pugliese. Ha nem félsz attól, hogy senki sem akar beszélgetni veled a hagymaszagod miatt, akkor ezt imádni fogod!
Legyen szó vékony nápolyi pizzáról vagy masszív szicíliai szeletekről, egy dolog biztos: a pizza örök.
Ha legközelebb beleharapsz egy szeletbe, jusson eszedbe, hogy ez az étel nemcsak egy gyors vacsora, hanem egy ízig-vérig történelmi kaland – amit hála az égnek, nem múzeumban kell nézni, hanem meg is lehet enni!
H.T.