Az archaikus mediterrán történetiség ismerte azt az építészeti alapformát, melyet megaronnak nevezünk. Egy zárt belső teret kell elképzelnünk egy zárható – védhető ajtónyílással, mely előtt egy fedett – nyitott tér húzódott. Egy köztes, átmeneti zóna, mely árnyékot adott, elválasztva a külső és belső tereket. Később ez az archetipikus térforma elterjedt a Földközi – tenger teljes térségében, egy léptékváltó formaátvitellel létrehozva a klasszikus görög templom kiérlelt alaprajzi rendszerét is. Később ez hatalmas oszlopos udvarokat, impozáns megjelenésű épületeket eredményezett. A zsidók jeruzsálemi temploma is így épült fel.

Napfény és árnyékok játéka jellemzi a mai napig az olasz történeti városok, települések hangulatát is. Ez a színes, hangos világ a szerelemről, a virágokról, a kedélyes beszélgetésekről, a borról, az életörömről szól, ahol mély érzésekkel töltekezhet a lelkünk. A piacterek tágasságát és nyüzsgő forgatagát szűk utcácskák csendesebb atmoszférája váltja fel. Kivölgyelt kőlépcsőkön lépdelhetünk, beleshetünk a fa zsalugáterek résein, kezünkkel érinthetjük a málló vakolatú tégla és kőfalakat, elrozsdásodott acél korlátokat. Egy nyitva hagyott kapun át akár bemerészkedhetünk egy belső átriumos udvarra is, ahol az árnyékban lusta macskák nyújtózkodnak, a szárítóköteleken függő ruhákat pedig a sós szél lengeti.

A kiállításra kerülő útirajzok, tusgrafikák ezeket a pillanatokat rögzítették.

Szeretettel várok minden érdeklődőt

Csongrádi János