Műsoron:

Corelli: C-dúr Concerto grosso Op.6. No.10,
Mozart: B-dúr Divertimento KV 137,
Respighi: Antik dalok és táncok 3. szvit.

Vezényel: Gazda Péter

Hatszor 12, azaz 72 concerto grossót fogad el hitelesként a zenetörténet a Rómában ténykedő Arcangelo Corelli (1653–1713) életművéből. A XVII. század második felétől kezdve alig akad zeneszerző, aki ne játszana kiválóan valamilyen vonós hangszeren, legfőképpen hegedűn. Corelli maga is hegedűs volt, ami minden taktusából kiolvasható. Első között talált rá a vonóshangszerek nyelvére, lírájára. Zenei gondolatai a vonós hangszerekből születtek. Az utolsó, op. 6–os sorozat 10., C-dúr darabja szerkezetében két hagyományt egyesít: négy különböző karakterű tételből áll, ahogy a régebbi sonata da chiesában, azaz a templomi szonátában volt szokásos, ezek azonban tánctételek, ami inkább a sonata da camera, azaz a templomon kívüli helyiségekben megszólaltatott, soktételes darabok jellemzője.

„…tegnap megint Salern grófnál voltam, és ma ott is ebédeltem…sok mindent játszottam fejből, a grófnőnek írt két cassatiót, és a végén a Fibalmusikot a Rondeau-val. Nem tudja elképzelni, mennyire örült a gróf: hiszen ő érti a zenét. Mindig bravót mondott azokon a helyeken, ahol más lovagok fognak egy csipet tubákot, orrot fújnak, krákognak, vagy társalogni kezdenek.” Ezekkel a sorokkal számolt be apjának Wolfgang Amadeus Mozart 1777 októberében, egy zeneértő müncheni főúrnál tett látogatásairól. A szellemes leírás igazi kordokumentum. Ekkoriban még a mindennapi zenefogyasztás szorosan összefonódott az élet különböző helyszíneivel és eseményeivel, s a zeneszerzők meghatározott alkalmakra, meghatározott céllal komponálták műveiket. Népszerű volt a tafelmusik, az étkezéseket kísérő asztali zene. Az alkalmi jellegű, szórakoztató hangvételű, világosan, könnyen követhetően megformált darabok gyűjtőneve a divertimento (=szórakozás, mulatozás), de előfordul a cassatio, szerenád, nachtmusik / notturno, finalmusik elnevezés is. Vannak köztük szabad térre szánt, fúvósokra hangszerelt és vonószenekari darabok is.

A Köchel-jegyzékben 137-es számmal jelölt B-dúr divertimento háromtételes mű, amelyben egy lassabb kezdést két gyors tétel követ, ami egyértelműen olasz hatásra utal. A az első két tételben a két hegedű játssza a főszerepet, a rövid záró tétel – tagadhatatlanul vígoperai – anyagát Mozart egyenletesen osztotta el a szólamok között.

Ottorino Respighi (1879–1936) nekrológját Tóth Aladár írta meg a Magyar Rádió számára: „…A modern olasz muzsika…a régi klasszikus olasz tradícióból igyekezett új ihletet meríteni. Az olasz énekes »természet« diadala után az olasz muzikális »kultúra« diadalútját igyekezett egyengetni. Az olasz zeneiséget hirdette, mely saját klasszikus tradícióit a modern zenei világmindenséggel együtt új életre tudja kelteni. Ezt a törekvést a mai olasz zeneszerzők közül Respighi képviselte a leghatásosabban.”

1917 és 1931 között a 16. és 17. század olasz és francia lantirodalmából tizenkét művet harmonizált és hangszerelt meg, s a darabokat „Antiche danze ed arie (Antik táncok és dalok)” címmel három, egyenkét négytételes szvitbe rendezte. Az első szvitet kamarazenekarra, a másodikat szimfonikus zenekarra, a harmadikat vonósokra hangszerelte.

A 3., vonós zenekarra írt szvit nyitó tétele egy kellemes lassú Olasz (Italiana) egy 16. századi ismeretlen szerzőtől, amit az ugyancsak 16. századi Besardo nyomán keletkezett: Aria di Corte (Az Udvar éneke). A harmadik egy ringató Siciliana (származása ismeretlen), a grandiózus záró tétel eredetijét, a Passacagliát Lodovico Roncalli írta 1692-ben.