Egyedül a szűkített színpaletta, hogy ő is a sárgák, kékek, zöldek bűvöletében fest, jellegzetes Van Gogh-i vonás. Ám Varga Patrícia Minerva festészete a magyar tájban és kultúrában gyökerezik, annak ellenére, hogy képes ősi, távoli világokat bevonzani művészetébe. A kiállítás mottójául választott József Attila vers, a Dunánál fejezi ki ezt legjobban. A költőhöz hasonlóan ő is önmagát ősök tudásának őrzőjeként határozza meg. Képein a kietlen tájon végigvonuló aprócska arctalan jelek, József Attila-i értelemben vett nemzedékek terhét hordozó zarándokok. Az angol dombvidék fennsíkjain menetelő alakok céltalan bolyongók. Hol az őskori Stonehenge-t idéző körkörös kőtömbök felé tartanak, hol éppen attól távolodnak el. Ám a sárgák ezernyi árnyalatában, a narancstól az okkeren, a kén- és napsárgán a vajszínig tobzódó táj, ahol a föld és ég is izzik a sárgákban, lehet a tág horizontú magyar alföldi táj, Petőfit idézve: „Arany kalásszal ékes rónaság”. De értelmezhető elsivatagosodott homoktengerként: „Alvó szegek a jéghideg homokban” Pilinszky: Négysoros.

A festményeken nap és hold gyakorta együtt mutatkozik, Van Goghra jellemzően, viszont az izzó sárga tájban, hol még az ég is sárga megannyi árnyalatában fénylik, a két égitest két fekete korong. Mint utókép hatáskor, mikor a nap ragyogásától elkápráztatva becsukott szemünk mögött csak egy fekete vakfoltot észlelünk.

A nappali világot megragadó olajképekkel szemben a pasztellképek az éjszaka tájait vetítik elénk, megjelenítve az emberben lakozó kettősségét. A fekete karton alap visszaveszi az élénksárgák, világoszöldek és világoskékek harsányságát, és tompa fénnyel vonja be a színeket. Míg az olajképeken a sárgák uralkodnak kevés sötétzölddel, kékkel és feketével ellenpontozottan, a pasztellek a kék és sárga szín komplementaritására épülnek. A pasztelleken a gabonatáblák szúrós merevségét expresszíven felvitt gyors, szaggatott vonások érzékeltetik, míg az ég és víz lazúros oldottságát a pasztellkréta elmosottsága. Az expresszív ecsetkezelés az olajképeknek is sajátja Néhol a rücskös hatást keltő vastagon felvitt festékszemcsék a szél hordta homok érzetét keltik, máshol a festőkéssel feldobott festékrétegek az égen úszó vastag felhőpászmák képzetét. 

A cím nélküli képek a József Attila-i mottóra felfűzve: „én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”- egy meditatív belső lelki utazásra hívnak, egy olyan világba, ahol a mikrokozmosz realisztikus természeti elemei keverednek a makrokozmosz álomszerű látványvilágával. Egyszerre modern és mégis barbár módon szakrális Varga Patrícia Minerva művészete, aki trendektől függetlenül évtizedek óta monomániásan alkotja újra saját világát.

Pusztai Ilona